Mesterségek a mesékben: Az udvari bolond

Az udvari bolondok látszólag alacsony rangú személyeknek tűnhetnek, ezzel ellentétben azonban mindig is meglehetősen éles eszű emberek látták el ezt a feladatot. Bár azt hihetnénk, hogy csak a nevettetés volt a dolguk, amit látszólag bárki el tudna végezni, ennél sokkal többről volt szó. Lássuk, mit tanulhatunk a legendás és a mesebeli udvari bolondoktól, például Mátyás király híres udvari bolondjától.

Az udvari bolond volt az egyetlen a királyi udvarban, aki megmondhatta a királynak az igazságot, természetesen legtöbbször ironikus vagy tréfás formában tette ezt. Ennek az volt a szerepe, hogy a király nézzen szembe azzal, ami nem túl kellemes saját magára nézve, és mindazzal, amit például tagadni próbált. A bolond mondandójával és tréfáival kizökkenti és visszarántja a földre, a “való életbe” az uralkodót. Segít a királynak abban, hogy felszámolja az illúzióit, ezzel pedig fejlődésre sarkallja őt. Megóvja attól, hogy túl önelégült, hogy túl egyoldalú legyen. Ez a szembesítés legtöbbször fájdalmas, de elengedhetetlen a változáshoz és a fejlődéshez.

A bolond volt az, aki által jelen volt az egység. Egyrészt azért, mert alacsony rangjával a legmagasabb királyi hatalom ellentétét képviselte. Másrészt pedig az uralkodóval szemben – aki a rendet testesíti meg – az udvari bolond a káoszt szimbolizálja. Az udvarban, ahol mindenki hízelgő és nyájas módon beszélt az uralkodóval, ő képviselte az őszinte, tiszta hangot. 

Mátyás király udvari bolondja

Mátyás király egyszer munkától fáradtan kikönyökölt a kertbe nyíló ablakán. Egyszer csak azt látja, hogy udvari bolondja sietve megy.

– Hová-hová, fickó, ilyen sebbel-lobbal? – kiáltott le neki a király.

– Téged akarlak meglátogatni, komám.

– Hadd el, nem lehet az.

– Nem? És miért nem?

– Azért, mert bolondnak nem szabad ebbe a szobába jönni.

– Hát akkor te hogy jutottál be?

Ez a kérdés úgy meglepte Mátyást, hogy hevenyében nem tudott rá felelni, azért nem haragudott egy csöppet sem.

(Forrás: Mesék és mondák Mátyás királyról)

Napjainkban talán részben a Stand-up comedy elődói tartanak hasonló tükröt elénk, amikor is a humoristák vicces történeteket mesélnek ismerőseikről, sőt sokszor családtagjaikról.

A tarot kártya egyik lapja szintén egy bolondot ábrázol, akinek a fején csörgősipka van, hátán pedig batyut visz. Az egyetlen lap, amelyik nincs megszámozva, tehát a többi kártyán látható szerepek közül bármelyiket képes magára ölteni. “Ő a nagy utazó, az abszolút zérus; minden belőle keletkezik és belé tér vissza, ő a káosz és az újjászületés“ – olvashatjuk a Szimbólumtárban.

A francia kártyának pedig bizonyos kártyajátékokban a legértékesebb lapja a Joker, vagyis az udvari bolond. A Jolly Joker ugyanis még a királyt ábrázoló lapnál is többet ér, és szintén bármelyik más kártyát helyettesíteni tudja.

Az udvari bolond szerep, sőt mondhatjuk azt, hogy mesterség jelentősége tehát rendkívül nagy. Ha megfogadjuk az üzenetét, miszerint időnként nézzünk szembe nem túl kellemes tulajdonságainkkal, szokásainkkal vagy tetteinkkel, az mindenképpen előrelépés. Ha szeretnél rálátni a hasznos és a már kevésbé hasznos szokásaidra, és az elvárásokon túl rátalálni a saját erősségeidre, a Fedezd fel a kincseidet kiadványomban – gyakorlati ötletekkel együtt – bővebben olvashatsz erről.

Amennyiben szemtől szemben látjuk saját magunkat, nem pedig az “ilyennek kellene lennem” elvárások tükrében, és elismerjük például pozitív és negatív tulajdonságainkat egyaránt, már jó kiindulópont a fejlődéshez.

Forrás: 

Jankovics Marcell: Jelképtár

Kríza Ildikó: Mesék és mondák Mátyás királyról

Richard Rohr: A férfi útja II.

Szimbólumtár (Balassi Kiadó)

Mesterségek a mesékben és a mítoszokban: A kovács

A kovácsokat, vagyis a fémmegmunkálás mestereit elődeink korában különösen nagy tisztelet és megbecsülés övezte. Munkájukat mágikus tevékenységnek tekintették. Hogy mi lehet ennek az oka? Kétségkívül az, hogy a kovács az anyag eredeti tulajdonságait megváltoztatja: tűz feletti hatalmával a föld titkos mélyéből előkerülő vasércet vassá, vagyis hasznos anyaggá alakítja. Tehát teremt és alakít, így az istenek segítőtársát látták benne. Nem véletlen tehát, hogy a meséknek és a mítoszoknak is gyakori szereplői. Nézzük is meg, mire tanítanak minket.

Héphaisztosztól, a görög mitológia sánta kovácsistenétől megtanulhatjuk, hogyan alakíthatjuk át élményeinket – legyenek azok fájdalmasak vagy örömteliek – kézzel fogható műalkotássá. Zeusz és a többi isten nem szívesen látta Héphaisztoszt az Olümposzon, így föld alatti műhelyében tevékenykedett.  Ő az egyedüli a görög istenek közül, aki dolgozott. A tűzzel való alkotói munka határozta meg mindennapjait: ékszereket, arany trónust, sőt még vértezetet és pajzsot is készített. Zeusz villámai és mennykövei is neki köszönhetők. Nevének jelentése “tűz”. Így nem véletlenül kapcsolták hozzá a föld alatti tüzet, ami a vulkánok mélyéről lávaként tör felszínre. Ez a mélyből jövő tűz a szenvedélyes érzelmeket szimbolizálja, amelyek sokszor hirtelen és váratlanul törnek elő az emberből, ha túl sokáig nem nyernek kifejezést. Ez táplálta Héphaisztosz kreativitását is – vélhetően főként az Olümposz hegyéről való kitaszítottsága –, és ösztönözte arra, hogy szebbnél szebb dolgokat létrehozzon.

Tolkien A woottoni kovácsmester című meséjének főszereplője egy nem mindennapi kovács, aki bejáratos Tündérországba. Történt ugyanis, hogy még gyerekkorában, amikor egy lakomán a Szakács felszolgálta a Nagy Tortát, belekerült egy tündércsillag, amit a fiú lenyelt, aztán pedig a homlokán viselt. Innentől fogva varázslatos hatalom birtokában volt. Megkapta a tündérek nyughatatlan vándorlelkét, és a jogot, hogy beléphessen Tündérországba.

“Mesterségbeli tudása révén hamar ismertté vált a környéken, s nem csak a saját falujában, de sok másikban is. Az apja kovács volt, s a fiú nem csak a nyomdokaiba lépett, de tökéletesítette is mesterségét. (…) ő volt a legjobb kovács szerte a Keleti Végek és a Nyugati Erdők között, aki műhelyében bármit meg tudott formázni a vasból. (…) Ám amikor ideje engedte, a munka puszta öröméért is készített dolgokat; és ezek sikerültek a leggyönyörűbbre, mert olyan csodálatos formákra tudta munkálni a vasat, melyek könnyűnek tűntek, mint a virágszirmok, s mégis őrizték a fém zord erejét – vagy még annál is többet.” (J.R.R. Tolkien: A woottoni kovácsmester)

A woottoni kovácsmester példája arra hívja fel a figyelmünket, hogy fontos megőrizni a kapcsolatot a belső világunkkal és a fantáziánkkal. Mindez megóv attól is, hogy a valóságot kizárólag azzal azonosítsuk, amit a szemünkkel látunk. Az említett mesebeli kovács – belső kincseiből merítve – csodálatos tárgyakat tud formálni a vasból. Meg tudja valósítani, anyagba tudja önteni, amit szeretne és amit megálmodott: a külső és a belső világ összhangban van.

Vas Lacit, a népmeséből ismert királyfit szintén egy kovács acélozza meg, hogy kard ne fogja a testét. Méghozzá egy olyan kovácsmester siet a fiú segítségére, aki maga is tetőtől talpig csupa acél:

“Megy, mendegél Laci is, megérkezik a kovácsműhelybe, de az olyan kovácsműhely volt, amilyent ő még világéletében nem látott. Tiszta csupa acél volt a fala, a födele, kívül-belül. Bemegy a műhelybe, hát a kovács is tetőtől talpig csupa acél.

Köszön Laci illendőképpen, elmondja, miben jár, s mit üzent az öregasszony.

– Jól van, fiam – mondotta a kovács –, ismerem a dolgodat, hiszen erős legény vagy, amint látom, vasból van a tested, de megacélozlak tetőtől talpig, hogy kard ne fogja testedet.” (Benedek Elek: Vas Laci)

A vas a szilárdság és az erő szimbóluma, harci fémként pedig természetesen a bátorságé is. Ha pedig a vasból acél lesz, egy még ellenállóbb anyag jön létre, amelynek a tűz és az ütések adják meg az erejét. A szenvedély és az életerő találkozik a tapasztalattal és a megpróbáltatásokkal. Aki a felkavaró lelki megéléseket és tapasztalatokat transzformálni tudja és fel tudja használni arra, hogy szolgálatára legyenek, olyan belső erőre tesz szert, mint az acél. A kovácsműhelyben ezt tanulja meg Vas Laci is. 

Te mit tanulnál meg szívesen a felsorolt három kovács valamelyikétől? 

 

Forrás:

Benedek Elek összes meséi 1-2. kötet

Jean Shinoda Bolen: Bennünk élő istenek

Jankovics Marcell: Jelképtár

Sofia Souli: Görög mitológia

Szimbólumtár (Balassi Kiadó)

J.R.R. Tolkien: A woottoni kovácsmester

Mesterségek a mesékben és a mítoszokban: A vadász

A vadászat az egyik legősibb tevékenység, elődeink már a több ezer éves barlangrajzokon is ábrázolták. A meséknek és a mítoszoknak is gyakori szereplője a vadász, aki általában pozitív szereplőként jelenik meg: ő menti meg Piroskát a farkas hasából, de Hófehérke is neki köszönheti életét.

Egy vadásznak sok képességet ki kell fejlesztenie magában, hogy valóban tiszteletre méltóan és eredményesen tudja végezni feladatát. Szüksége van türelemre, hogy felkutassa a kiszemelt állatot, valamint koncentrációra, hogy a megfelelő pillanatban ejtse el. Erővel is rendelkezni kell, hogy legyőzze a ragadozót. Nem utolsósorban pedig tisztelnie is kell az állatot, akit zsákmányaként akar megszerezni. Mindezekből adódóan szimbolikus értelemben az ösztönök legyőzése és uralása kapcsolódik hozzá. 

A vadászó uralkodók a vadállatok legyőzésével bizonyítják, hogy hatalmuk van az ártó erők fölött. Ilyen volt például az ószövetségi Nimród, akit a Biblia az első uralkodónak tart a földön, és akinek óriási birodalma volt.

A görög mitológiában Héraklész (Herkules) próbái közé tartozott, hogy meg kellett ölnie a nemeai oroszlánt, aki rettegésben tartotta a környéken élőket. Ez az állat sebezhetetlen bundával rendelkezett, így a hős – miután semmilyen fegyverrel sem boldogult – ahhoz a cselhez folyamodott, hogy bekergette az oroszlánt egy barlangba, amelynek egyik végét eltorlaszolta, majd pedig puszta kézzel megfojtotta az állatot. Az oroszlán itt a bennünk lévő ösztönöket és agressziót testesíti meg. A kérdés az, hogy hogyan szelídítsük meg ezeket az energiáinkat úgy, hogy megmaradjon az egészséges egyensúly. Hogyan kezeljük haragunkat és szenvedélyeinket anélkül, hogy elfojtanánk őket? Héraklész megölte a vadállatot, de bőrét magára terítette: most már uralni tudja erejét, hatalomvágyát és ösztöneit, mindazt, amit az oroszlán szimbolizál. Nem mondott le ezekről, nem fojtotta el őket, hanem a küzdés során megtanult bánni velük, így amikor szüksége van rájuk, azok nem ide-oda rángatják, hanem a segítségére lesznek.

Szintén a görög mitológiából ismert Artemisz, a vadászat istennője, a független és céltudatos nők megszemélyesítője. Ő a célra tartó íjász, akinek nyila minden esetben tévedhetetlenül célba ér. Fürgén és elszántan cselekedett mindig, ha segítséget kértek tőle, de a bosszúállásban is ugyanilyen gyors volt. Lakhelye a vadon, amely a természet titkait rejti. Ez egy civilizációval ellentétes, ismeretlen világ, amelyben a sötétség és a természet erői uralkodnak.

A mesékben, főként a tündérmesékben sokszor a vadász siet a bajba jutott hősnő segítségére. Ő menti meg Hófehérkét, vagy például Gyöngyikét is a mostoha, illetve a boszorkány karmai közül. Az erőt, az igazságot és a leleményességet személyesíti meg. Munkáját az erdőben végzi, ami a mesékben a lélek és a tudattalan helyszíne. Szimbolikus értelemben a vadász tehát otthonosan mozog az intuíció, az érzelmek és az ösztönök világában.

Mindezt mi is megtanulhatjuk a mesebeli vadásztól. Ha tudatosítjuk mélyről jövő megérzéseinket és ösztönös késztetéseinket, és foglalkozunk velük, akkor a segítségünkre lesznek. 

Ha több időt töltünk a természetben, tapasztalhatjuk a befelé figyelés és az elmélyülés hatását. A bátrak akár egy éjszakai holdfényes erdei sétát is tehetnek.  Ha pedig közben felnézünk a csillagos égboltra, Orión, a vadász csillagképét (kedvenc vadászkutyája társaságában) is felfedezhetjük, akit a mítosz szerint Artemisz emelt a csillagtérképre.

 

Forrás:

Antalfai Márta: A női lélek útja mondákban és mesékben

Jean Shinoda Bolen: Bennünk élő istennők

Jankovics Marcell: Jelképtár

Sofia Souli: Görög mitológia

Szimbólumtár (Balassi Kiadó)