“Ez az egész egy óriási fantáziavilág” – Kata mesebeli tüllszoknyái

Gyerekkorotokban ti is elbűvölve néztétek a királylányos és a tündéres meséket, és arra gondoltatok, milyen jó lenne akár csak egy napra is ezeknek a szereplőknek a helyében lenni és közben lenyűgöző ruhákat viselni? Petneházy Kata, a ME&KA ruhamárka megálmodója egyedi tüllszoknyákat tervez és alkot. És hogy mi a titka? Minőségi anyagok, tökéletes kivitelezés és egy csipetnyi varázslat. 

Kata, mikor kezdtél el érdeklődni a divat világa iránt?

Gyerekkorom óta két álmom volt: az egyik, hogy táncművész és koreográfus legyek, a másik pedig, hogy divattervező. Kiskoromban vagy táncoltam, vagy pedig folyamatosan királylányos ruhákat rajzoltam. Anyukám ruhatárát mindig felforgattam: használtam, átalakítottam a ruháit, ami pedig már ki volt selejtezve, azokból levágtam és kézzel összevarrtam a darabokat. Amikor gimnáziumba kerültem, elkanyarodtam ettől a tervezői vonaltól. Egyébként felvettek a Kisképzőbe és a táncművészeti szakközépiskolába is 14 évesen, de anyukám azt mondta, hogy erős gimnáziumba menjek, és ha majd 18 éves koromban is úgy gondolom, hogy a művészeti pályát választom, akkor még mindig fogok tudni ezzel foglalkozni. Így gimnázium után a Magyar Táncművészeti Főiskolára mentem. Később, amikor egyrészt már olajozottan működött a tánctanári munkám, másrészt pedig éppen egy picit nehezebb időszakot éltem át, és hirtelen sok szabadidőm lett, újra elkezdtem foglalkozni a ruhatervezéssel. Úgy döntöttem, hogy nem szeretnék otthon ülni a sok szabadidőmmel és magamba roskadni, hanem inkább felhasználom ezt az időt arra, hogy elfoglaljam magam és valami új dolgot találjak ki. Így jött ez az egész, és ezáltal a másik álmomat is kiteljesítem és megvalósítom. Stylistként is végeztem, és később abból váltam ruhatervezővé.

Amikor elhatároztad, hogy ruhatervezéssel is szeretnél foglalkozni, és létrehoztad a ME&KA márkát, minden simán ment vagy jöttek esetleg akadályok?

Nem is tudom, hogy szerencsének hívjam-e, vagy minek lehetne nevezni, merthogy nagyon meg is dolgoztam érte. Mivel egyébként nekem egy jól kialakult egzisztenciális életem volt a tánctanári szakmámból kifolyólag, ezért igazából az „esélytelenek nyugalmával” indultam. Valójában csak elkezdtem textúrákkal foglalkozni. Tüllszoknyákkal kezdtem, és alapvetően tüllszoknya tervezőnek neveztem magam. Az volt az álmom, hogy mindenképpen szerettem volna magamnak egy tüllszoknyát, a Szex és New York, vagyis a Carrie Bradshow-s történetből kifolyólag is. Öt évvel ezelőtt még nem voltak itthon elérhető tüllszoknyák. Ha szerettem volna egyet, akkor különböző portálokon lehetett nagyon messziről beszerezni őket, persze rengeteg pénzért. Próbáltam egy ilyen helyről rendelni, de olyan rossz minőségű volt a szoknya, hogy nem is tudtam hordani. Stylistként akkor már aktívan a divatiparban tevékenykedtem, és arra gondoltam, hogy miért ne tudnék megtervezni egy tüllszoknyát vagy bármilyen szoknyát. Az egyediség volt az elsődleges célom. Utáltam, amikor megvettem a konfekciószoknyámat bármelyik nagyobb üzletben, és utána az utcán szembejött velem egy ugyanolyan. Ezért akartam magamnak új szoknyákat tervezni.

Emlékszem, tavasszal mentem az Ikeába a virágos, A-vonalú rakott szoknyámban és egyszer csak jönni kezdtek utánam a nők, hogy „Úristen, honnét van a szoknyád?” Mondtam nekik, hogy én terveztem és van egy ruhamárkám.

Majd szájról szájra terjedt a márka híre. Úgyhogy egyáltalán nem volt feszítő érzés elkezdeni. Sosem voltak elvárásaim, hogy mennyi eladást kellene produkálnom, nem is vagyok egy tudatos brandépítő. Az egyetlen, amire figyeltem, hogy mindig minőségi dolog legyen az, amit csinálok: minőségi alapanyagokból, tökéletesen kivitelezve.

Mit szeretsz a legjobban a munkádban?

Egyrészt, ugye akkor kezdett el nagyon megugrani a márka, amikor az esküvői piac teljesen véletlenül kinyílt számomra. Volt egy barátnőm, aki nem akart nagy esküvői ruhát, ezért megkért, hogy csináljunk neki egy egyszerű, fehér tüllszoknyát és hozzá egy csipkebody-t. Mondtam neki hogy “hát jó, de senkinek ne mondd el, hogy én csináltam.” Szoknyatervező vagyok és nem szerettem volna body-kat készíteni, mert ez egy macerás dolog: sok korrekcióra, precizitásra van szükség, és időigényes is. Végül aztán elárulta, hogy ki csinálta a ruháját, így felkerültem minden egyes menyasszonyi portálra, és onnantól kezdve indult el a lavina. Folyamatosan hívogatni kezdtek a menyasszonyok. Ekkor lett szükség arra – mert ugye addig otthon egyeztettem, ha megrendelés volt –, hogy egy budapesti üzletet nyissunk. Nagyon szeretem a ráhangolódást a menyasszonyaimra, akiknek esküvői ruhát tervezek és alkotok.

Mindig úgy gondolok erre, mint A király új ruhájára. Nagyon érdekes, hogy persze próbálnak nálam, látják, hogy milyen minőségű dolgokat varrunk, de általában még csak le se kell rajzolnom nekik, hogy mit tervezek, vagy mit képzelek el számukra. Elmondom, hogy számukra mi lenne a legelőnyösebb, és milyen ruhát képzelek el nekik, de ugye ez a ruha ekkor még gyakorlatilag nem létezik.

Úgy tekintek erre, mint mondjuk egy mesemondásra a menyasszonyoknak, és közben elvarázsolom őket. Elmondom nekik, miért olyan esésű ruhát, miért olyan anyagot válasszanak, milyen legyen a kivágás. Mindig segítek a smink és a haj kiválasztásában is, tehát teljes egységben gondolkodom. Azt is szeretem, hogy totálisan rá tudok hangolódni a másik emberre. Számtalanszor előfordult, hogy valaki leült velem szembe, még nem is mondott semmit, és én elmondtam egy az egyben azt a menyasszonyi ruhát, ami szerintem jó lenne neki a személyisége, az alkattípusa, a színei alapján, és utána kiderült, hogy ő is ilyenre gondolt. Sokszor emiatt jönnek vissza és ezért ajánlanak. Ezt a részét például nagyon-nagyon szeretem.

A másik, amit nagyon szeretek, amikor eljutok az anyagboltba, ami olyan számomra, mint egy kincses világ. Feltárul az ajtó, és képes vagyok órákat ott tölteni. Közben a szemeim előtt megelevenednek az anyagokból a különféle szoknyák. Tehát ez az egész egy óriási fantáziavilág, amiben élek, és imádom. El tudom előre képzelni, hogy bizonyos textúrákból, anyagokból milyen szoknyát vagy ruhát szeretnék tervezni és alkotni, tehát formába tudom önteni ezeket az anyagokat. Nagyon élvezem, hogy mi lesz belőle, minden egyes alkalommal ugyanúgy izgulok.

A gyerekkori kedvenc mesénk üzenete gyakran később is visszaköszön az életünk során. Emlékszel a kedvenc mesédre?

Több kedvenc mesém is volt. Nagyon királylányos vagyok egyébként, de sokáig próbáltam ezt a romantikus énemet háttérbe szorítani és elrejteni. Aztán rájöttem, hogy valójában egy roppant romantikus és abszolút a mai napig királylány vagyok. Emlékszem, hogy néztük a Magyar népmeséket is, de én ugye a Disney-mesék korában nőttem fel, és a kedvencem Ariel volt. Amelyik mese hercegnős és zenés volt, azokat általában imádtam. Ilyen volt A kis hableány, a Hamupipőke, a Csipkerózsika és A szépség és a szörnyeteg. Ezekben gyönyörű ruhák tűnnek fel, mindegyikben van báli motívum, valamint a hercegével is találkozik a főszereplő. A tervezés és az esküvői ruhatervezések által ez az oldalam nagyon szépen felszínre tud jönni. Amikor pedig arra van szükség, akkor kicsit logikusabb dolgokkal foglalkozom. Visszatérve a királylányos ruhákhoz, az én márkámban egyébként pont az a lényeg, hogy nincs abroncs, tehát ha valaki mondjuk nagy szoknyát kér, abba inkább 100 méter tüllt beleteszünk, ha kell. Semmiféle olyan kényelmetlen dolgot nem használunk, amit a klasszikus esküvői szalonok szoktak a nagyon királylányos ruhák esetében. Nálunk például nincs halszálka, nincs fűző, nincs abroncs, mert nem akarok kényelmetlen ruhákat készíteni, sokkal inkább természeteseket. Kővel kirakott, strasszos dolgok sincsenek. Van egy-két csillogó ruhánk, amelyek kicsit elegánsabbak, és klasszikusan, letisztultabban csillognak.

Hol lehet téged megtalálni, ha valaki ME&KA ruhát szeretne?

Van egy boltom Budapesten a Visegrádi utca 33-ban. Keddtől péntekig vagyunk nyitva 10-től 18 óráig. Én általában csütörtökön szoktam itt lenni, de bármelyik nap el lehet jönni körülnézni. Aki velem szeretne találkozni, csütörtökön 15 és 18 óra között mindig itt talál. Facebookon a ME&KA oldalon találtok meg,  Instagramon pedig @mekafashion.hu néven. A honlapomat itt tudjátok felkeresni: https://www.mekafashion.hu/

 

 

4 ötlet, hogy lelkesítő tevékenységekre találj

Miért jó rátalálni olyan tevékenységekre – legyen szó akár munkáról, akár hobbiról –, amelyeket szenvedéllyel és lelkesedéssel végzel? Mert új lendületet és új színt visznek a mindennapjaidba. Az alábbiakban néhány ötletet olvashatsz, amelyek segítenek ebben.

MI ÉRDEKELT GYEREKKORODBAN?

A coaching beszélgetéseken és az interjúk során is, amelyeket készítettem egyre több olyan példát látok, hogy valójában már gyerekkorban megjelenik az az érdeklődési terület, amely aztán majd felnőttkorban is örömteli élményt, lelkesedést jelent.

Emlékezz vissza, hogy kiskorodban milyen tevékenység jelentett örömforrást számodra!

• Mit játszottál legszívesebben? Órákon át színeztél vagy rajzoltál? Iskolásat játszottál a babáiddal? Egész nap a mezőn bóklásztál?
• Mit válaszoltál arra a kérdésre, hogy “mi leszel, ha nagy leszel?“A kérdésekre adott válaszaidban mi a közös motívum? Az, hogy alkotni szerettél, vagy pedig felfedezni dolgokat, esetleg szerepelni és előadni? Valószínűleg ma is hasonló dolgok töltenek el örömmel.

MILYEN TEVÉKENYSÉG AZ, AMI FELVILLANYOZ?

Mel Robbins amerikai motivációs tréner szerint ahelyett, hogy azt kutatjuk, mi a célunk és a szenvedélyünk, inkább kérdezzük meg magunktól, mi az, ami éppen felvillanyoz. Ha mostanában az a legfontosabb számodra, hogy újabb és újabb recepteket próbálj ki, akkor szakíts rá időt, és csináld! Ha pedig amiatt pattansz ki reggel az ágyból, hogy a munkádban szintet lépj, akkor koncentrálj erre, amíg meg nem valósítod!

Nekem a mostani időszakban például ilyen tevékenység, hogy visszatértem a blogíráshoz. Miközben összeszedem az információkat egy-egy témáról vagy meséről – azzal kapcsolatban, ami éppen foglalkoztat –, és felépítek egy bejegyzést, észre sem veszem, mennyi idő telik el.

HA BÁRMIVEL FOGLALKOZHATNÁL, MI LENNE AZ?

Tegyük fel, hogy egy varázslatnak köszönhetően soha többet nem kell dolgoznod, mert mindened megvan. Ha ez megtörténne, mivel foglalkoznál? Mivel töltenéd a napjaidat? Milyen tevékenységeket csinálnál a legszívesebben?

Könnyen elképzelhető, hogy éppen azt, amit eddig is, mert például a munkád egyben a hobbid is. Ha viszont nem, akkor sincs ok a csüggedésre. Ha csak a szabadidődben kerítesz rá sort, már az is örömteli élményeket és sikerélményt ad.

PRÓBÁLJ KI ÚJ DOLGOKAT!

Lehet, hogy olyan tevékenységben találod meg a lelkesedést, amit még nem is próbáltál.

Emlékszem, soha nem vonzott különösebben a scrapbook, egy hosszú téli szünet alkalmával mégis kipróbáltam. “Hogy lehet, hogy ez eddig nem jutott eszembe, miért nem próbáltam ki előbb?!” – hajtogattam utána folyton itthon. Később annyira szenvedélyesen vetettem bele magam, hogy egy blogot is indítottam és külföldi képeslapkészítő kihívásokon többször is nyertem, sőt, egy angliai magazinba is bekerült két képeslapom. Bár megmaradt hobbinak, de a mai napig feltölt, ha képeslapokat készítek és ajándékozok.

Ha válaszolsz a kérdésekre vagy kipróbálsz egy új dolgot, lesz egy útjelző táblád azzal kapcsolatban, hogy milyen tevékenységek töltenek el örömmel és lelkesedéssel. 

Az egyik saját készítésű képeslapom

“Fontos visszatalálni a kis közösségekhez” – Szervezés kicsiben és nagyban

Sándor-Sipos Viktória életének már régóta alappillérei közé tartozik a szervezés és a művészetek szeretete. Részt vett nagyszabású rendezvények lebonyolításában az Operaházban, kisgyerekes anyukaként pedig elhozta Székesfehérvárra a Pici Piacot, majd vállalkozó anyákból csoportot szervezett. Mesél a rendezvényszervezés látványos oldaláról, és ami mögötte van. Megosztja velünk azt is, hogy szerinte miben rejlik a női közösségek ereje.

Fotó: Tóth Ferenc Márk

Viki, miért lettél rendezvényszervező?

A családom szerepe nagyon meghatározó volt ebben. A szülinapoknak, karácsonyoknak mindig megadtuk a módját, és az utazásainknak is. Ezeket közösen szerveztük meg. Meghatározó emlékem, hogy a szüleim a húgommal együtt bevontak minket a szervezésbe, úgyhogy valószínűleg ez lehetett a kiindulópont. Aztán később, a gimnáziumban is folyamatosan megtaláltam az ilyen jellegű feladatokat. Ekkor egy kicsit már elkezdett bennem tudatosodni, hogy szeretem csinálni. A Teleki Blanka Gimnáziumba jártam, ahol nagyon pezsgő élet folyt. Osztályműsorokkal készültünk, rengeteg kulturális eseményen vettünk részt, sőt még diákújságot is szerkesztettem. Tehát mindenfélében kipróbáltam magam. Később az ELTE andragógia szakán művelődésszervező diplomát szereztem, majd utána a BME-n elvégeztem a kommunikáció mesterszakot kulturális iparágak szakirányon. Minden munkám a szervezéssel és a művészetekkel volt kapcsolatos, mert a művészeteket is nagyon szeretem. Főként művészeti menedzsmenttel és rendezvényszervezéssel foglalkoztam. A kisfiam megszületése előtt pedig az Operaházból jöttem el, oda várnak most vissza rendezvényszervezőként.

Mi az, ami kihívást jelent neked ebben a tevékenységben?

A saját határaimon való túllépés és a komfortzónámból való kilépés. Konfliktuskerülő ember vagyok, részben ezért is általában békés úton és kedvességgel szeretem rendezni a dolgokat. És bizony, amikor az ember sokakat mozgat, és van egy cél, amit szeretne elérni, olyankor bele kell állni szituációkba. Ez néha nagyon nehéz. Folyton bizonyítani szeretnék magamnak is: hogy képes vagyok rá, meg tudom csinálni. Nagyon tanulnom kell a stresszkezelést is. A rendezvények napján már pozitívan hat rám az adrenalin, de az előző napok nagyon megterhelőek tudnak lenni. Amikor benne vagyunk egy bonyolultabb rendezvény szervezésben, akkor elgondolkodom, miért nem csinálok inkább valami kevésbé stresszes vagy kiszámíthatóbb dolgot. Az Operaháznak például nagyon sok kitelepülése van az Andrássy úton, és ott tényleg több ezer ember ül le és néz meg egy kivetítést, ami rengeteg munkával, sok stresszel és egyeztetéssel jár.

Amikor tanúja vagyok annak, hogy az emberek élvezik a csodálatos hangulatot – hiába tudom, hogy utána mennyi feladat vár még rám –, az nagyon jó érzés és feltölt.

Amikor látom, hogy mennyire szuper dolgot hoztunk létre, mennyien élvezik, szeretik és profitálnak belőle, rájövök, hogy ezért csinálom, és hogy mennyire megéri. Ez tart ezen az úton, ezen kívül pedig még saját magam fejlesztése. Persze vannak negatív dolgok, előfordult például, hogy egy idős néni esernyővel ütögette a VIP meghívottak hátát, és ezt is tudni kell kezelni.

A Pici Piac esetében pedig az a legnagyobb élmény, amikor sétálok mondjuk a Fő utcán, és látok valakinél egy ott vásárolt terméket. Néhány anyukával már köszönünk egymásnak az utcán. Jó érzés, hogy nálunk találták meg a kedvenc alvókát vagy a legpraktikusabb pelenkázótáskát. Közben az ott megismert gyerekeket is látom felcseperedni. Sok szeretetet kapok vissza a kiállítóktól is, nagyon szuper csapat.

Hogyan jött a gondolat, hogy kisgyerekes anyukaként is a rendezvényszervezésben bontakozz ki?

Egyrészt onnét indult, hogy már mindenkinek az agyára mentem a családban azzal, hogy elkezdtem mindent túlszervezni, például a kisfiam féléves szülinapját. Úgy éreztem, hiányzik az, hogy egy kicsit a szervezéssel foglalatoskodjak. Egyébként nagyon szeretek otthon lenni, megtaláltam magam a kisfiammal való együttlétben. Mindig nagyon felnéztem azokra az anyukákra, akik kisgyerek mellett dolgoznak és találják meg magukat. Azt hiszem, nagyon sokan keresztülmennek anyaként azon, hogy – akár a kényszer szüli, akár egy belső mozgatórugó – egy kicsit máshogy kezdik látni önmagukat. Sokaknál ez lehet egy teljesen új út, például amikor egy könyvelő varrással kezd el foglalkozni. Nálam ez nem volt teljes váltás, de mégis így terelődött a figyelmem arra, hogy anyaként vállalkozzak vagy hogy egyáltalán egy kicsit mást csináljak.

Fotó: Faragó Adrienn

Mikor határoztad el, hogy szeretnéd elhozni Székesfehérvárra a Pici Piacot?

Mi Pesten éltünk, és amikor úgy döntöttünk, hogy kisbabával élhetetlen számunkra a IX. kerület – ráadásul a nagyszülőkhöz is szerettünk volna egy kicsit közelebb lenni –, visszaköltöztünk Fehérvárra. Egy alkalommal nyár közepén pont egy Pici Piacra mentünk, és elkezdtem panaszkodni a férjemnek, hogy otthon nincs Pici Piac. Két megállóval később a fejemhez kaptam, hogy „majd megcsinálom!” Mert egyrészt most képben vagyok a gyerekes témákkal kapcsolatban, másrészt a szervezés pont az én területem. Írtam Katona Eszternek, aki a Pici Piac „édesanyja”. Nagyon sokat egyeztettünk, és hál’ istennek összeértek az elképzeléseink. Így kezdődhetett el Székesfehérváron a Pici Piacok élete.

2019 nyarán volt az első székesfehérvári Mompreneurs találkozó vállalkozó anyukáknak, amelynek a lebonyolítása szintén hozzád köthető. Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a közösséggel?

Nagyon hálás vagyok Eszternek azért is, mert ő volt az, aki az egyik megbeszélésünkön meghívott a Mompreneurs csoportba. Nagyon inspiráló volt olvasgatni a történeteket a Facebook-csoportban. Úgy gondoltam, én még nagyon „kicsi” vagyok ehhez, és még most sem tekintek magamra kifejezetten vállalkozóként, de éreztem, hogy ezzel jó lenne kezdeni valamit. Láttam, hogy már zajlanak regionális találkozók. Egy Pici Piacos posztnál aztán elkezdtek özönleni a kommentek, amiből kiderült, milyen sokan vannak Székesfehérvárról. Dellemann Erika, a Mompreneurs Facebook-csoport létrehozója odaírta egy hozzászólásban, hogy akkor miért nem szerveződünk. Aztán elteltek hetek, hónapok, amikor is eldöntöttem, hogy „üsse kő, próbáljuk meg.” Így kezdődött, és hál’ istennek szuperül indulgat – nyilván ez egy hosszú út lesz, mire kiforrja magát. Szerintem ez egy nagyon hasznos kezdeményezés. Sok értékes kapcsolatot kaptam tőle már most is. Remélem, hogy vissza tudok adni valamit a közösségnek és tudom segíteni a vállalkozó anyukákat. Mert nagyon speciális és nagyon sok kihívással teli élethelyzet dolgozó anyukának lenni, legyen szó akár a mindennapi logisztikáról, akár a lelki dolgokról.

Azért is tartom fontosnak egymás erősítését, mert nem tudom elképzelni, hogy a mi anyáink ezt hogyan csinálták jóval több tabu közt.

Szomorú érzés, amikor a nagymamám fájó szívvel meséli, hogyan kellett elválnia az anyukámtól, amikor pici volt. Nekünk sokkal több lehetőségünk van, és szeretném, hogy tudjunk beszélni ezekről a dolgokról. Mert nem egyszerű egy gyerek kezét elengedni. Nem egyszerű az, hogy bekerül bölcsődébe, óvodába, mellette pedig visszatalálj saját magadhoz. Jó lenne nem lelkiismeret-furdalással lenni egyik szerepünkben sem. És akkor a dolgok anyagi függvényéről még nem is beszéltünk.

Fotó: Faragó Adrienn

Mit gondolsz, a női vállalkozói közösségeknek miben rejlik az erejük? 

Az, hogy tizenöten összeülünk és meghallgatunk egy előadást vagy hogy megbeszélünk egy problémát, persze tud működni, és jó is, mert nagyon fontos visszatalálni a kis közösségekhez manapság.

De amiben én leginkább látom az erőt, azok a kisebb együttműködések, amelyek születnek.

Gondolok arra, ahogy mi most leültünk beszélgetni, vagy nekem például Tóth Marcsival – aki a Gyöngyházat és a Játszószőnyeget létrehozta – nagyon jó kapcsolatom alakult ki, ami már túlnyúlik a szakmai kereteken. De például a csoportból került ki Pici Piacos kiállító is, mindannyiunk nagy örömére. Emellett egymás inspirálása is fontos.

Mindig kiderül, hogy nagyjából ugyanazok a problémáink. Közben pedig zúdul ránk például Instagramról az ítélkezés, attól függően, hogy valaki a tápszeres vagy az anyatejes táplálást részesíti-e előnyben, és még folytathatnánk a sort. De mindig találunk olyan problémákat, amelyek viszont mindenkinél ugyanazok. Fontos ezekről beszélni és elfogadni a másik véleményét is.

Ugyanez a vállalkozások terén is felmerül, például sokaknak az adminisztráció és a pénzügyi rész megy nehezebben. Többen alkalmazotti létből jönnek, ahol eddig csak a saját munkájukra kellett koncentrálniuk. Onnantól, hogy vállalkozó vagy, ott van a teljes pakk. Egy ilyen támogató közösségben az a jó, hogy vegyes területekről érkezünk, vannak pénzügyesek, marketingesek, vagyis szakmailag egymásra lehet találni. Az is jó, hogy egy-egy találkozó alkalmával 1-2 órára kizökkenhetünk a mindennapi dolgokból és hasonszőrűekkel lehetünk. Az pedig már mindenkin saját magán múlik, hogy mennyit tud kihozni belőle.

A gyerekkori kedvenc mesénk üzenete sokszor végigkíséri az életünket. Neked volt kedvenced? És most melyik mesék vannak terítéken nálatok?

Konkrét kedvenc mesét nem tudok említeni, de arra emlékszem, hogy a diavetítést imádtam. Egyik nagy kedvencem, amit most sikerült a kisfiamnak is beszerezni – és felnőtt fejjel azért már átfogalmaztam néhány mondatát –, az a Zsuzsi segít anyukának című mese. A fognyűvő manócskát és az Illemberkét is szerettem. Nagyon közel állnak hozzám a Disney-mesék, de nem feltétlenül a teljes történet, hanem inkább a karakterek, valamint a csodálatos látványvilág. Élénken él bennem az első moziélményem, ami az Oroszlánkirály volt, később felnőtt fejjel azonban már végigbőgtem. A kedvenc Disney-karakterem Alíz és a többi karakter az Alíz csodaországban című meséből. Ahogy most a kisfiammal fedezzük fel a meséket, nagyon szeretem a kortársakat, különösen a Kuflikat, szerintem zseniálisan megalkotott kis lények, de Dániel András összes könyve jöhet. Most már mindent tudok egyébként a markolókról, ez számomra új kapu a mesék világába. Nagyon érdekes felfedezés volt számomra, hogy a “kisfiús” történetek nagyjából ugyanazok, mint az enyéim voltak, csak a szereplők mások.

Fotó: Tóth Ferenc Márk